A vasárnap estéket egy ideje ismét nem szeretem. Amióta irodában dolgozom, átértékelődött a hétvége fogalma, nem kell éjszakáznom, nem kell esőben-negyven fokban kinn lennem az utcán, megszabadultam a korábbi kiállhatatlan főnökömtől, ráadásul többet is keresek. Ünnepnap szabad, az évi rendes szabadságomat nagyjából a terveim szerint veszem ki, a munkaidőmbe nem csak beleszólhatok, hanem jóformán én állíthatom össze, mikor szeretnék dolgozni.
Amikor még Miskolcon tanultam, szintén utáltam a vasárnap estéket, egészen más okból kifolyólag: utáltam elszakadni itthonról, Máté mellől, kilépni a nyugodt kis hétvégi összebújós világunkból a bőröndömmel és a tanulnivalóval, amit a vonatút alatt magoltam be, aztán megérkezni az ország másik felébe és este fél 10-kor még buszt vagy taxit vadászni. Volt, hogy heti 2-3 ezer Ft-ból éltem, ebből oldottam meg az ebédemet és a vacsorámat 5 napon keresztül, szinte semmi luxust nem engedtem meg magamnak (na jó, a csokoládét igen). A suli mellett hétvégén jártam maszekolni egy taxitársasághoz, nem igazán ismertem a pihenés fogalmát. Aztán elég lett. Mindenből.
Ha azt nézzük, komoly lépéseket tettem előre. Ott hagytam a szarul fizető maszekot, a főnökömet áthelyezték, én is szakterületet váltottam. Az irodai lét viszont keményebb, mint képzeltem. Képtelen vagyok 8 órát dolgozni egy nap, sokkal többhöz vagyok szokva, így általában tovább maradok benn az irodában, hogyha esetleg kell egy szabad délután, akkor ki tudjam venni, meglegyen a törvényben előírt óraszámom.
Ma pedig filmet nézünk, összebújunk, puszit lehelek a homlokára, átgondolom, milyen ruhát akarok holnap felvenni, majd feneketlen mély álomba zuhanok a bérelt panelben, ahonnan egyelőre nincs kiút.
Ilyenek ezek a vasárnap esték…
Kommentek